Az érzéseket Isten teremtette az emberrel, tehát jó. Akkor az jó, hogy haragos leszek egy helyzetben? Én úgy gondolom, hogy nem a harag érzésével van a gond, hanem ha megfogan valamilyen cselekedetben. Az érzéseket el lehet nyomni! De megéri? Nem jön-e föl valamilyen speciális helyzetben sokkal erősebben? Ha az érzéseinket elnyomjuk, akkor nem vesztünk-e valami nagyon szépet az életből? Tudunk-e akkor igazán örülni, boldogok lenni?

Mik az érzéseink? Nagyon belülről jövő reakció. Ezt néha meg sem tudom fogalmazni. De ott van és dolgozik. Általában az érzéseinket nem mi „csináljuk”, hanem kiváltja valami, vagy valaki. Nem tehetünk arról, hogyha meglátunk egy szimpatikus embert, akkor jó érzéssel állunk vele szóba, de ha olyannal találkozunk aki nemrég megsértett, akkor dühösek, haragosak leszünk. Az érzések spontán ébrednek. Az érzelmeink időben elhúzódó érzések. Ezt a saját akaratunk is befolyásolja, segíti vagy gátolja az idő múlásában.

Sokszor tévesen használjuk az érzés szót. Összekeverünk a szóhasználatunkban több dolgot. Azt, hogy mit érzek és, hogy mik a belső megérzéseim, sejtéseim és gondolataim. Ebből kusza, félreérthető kommunikáció alakul ki. Amikor arra a kérdésemre, hogy: „Menjünk moziba?” Ezt a választ kapom: „Úgy érzem, nem kellene moziba mennünk.”. Ezt valójában nem érzi a kérdezett, hanem gondolja. Mi a baj ezzel? Az, hogy a másik mit érez azt talán megtanultuk tisztelni és tiszteletben tartani. Nem akarhatom, hogy a másik most mást érezzen, mikor fáradt. A válasz mondattal lezárul a kommunikáció és nincs fellebbezésnek helye. A helyes válasz így hangozhat: „Azt gondolom, ne menjünk moziba.” Azon túl, hogy a társam azt fejezem ki ami a valóság, lehetőséget kapok arra, hogy folytassam a beszélgetést és megkérdezhessem és megérthessem, hogy miért utasítja el a beszélgetőtársam a kérésem. A beszélgetés folytatódhat: „Miért gondolod, hogy ne menjünk moziba?” És folytatódik a párbeszéd és az igényeink megfogalmazása, egymás megértése és elfogadása.

De térjünk vissza az érzésekhez. Az érzéseket érdemes figyelni. Sok mindent megtudhatok magamról. Ez a reflexió nagyon jó útja. Ha ezt meg tudom osztani, akkor valami belső, fontos dolgot mondok el magamról. Ha más megosztja érzéseit, akkor jobban megérthetem őt. Tehát egymás mélyebb megértése és elfogadása szinte lehetetlen az érzéseink megosztása nélkül. Persze ezzel vissza is lehet élni, de nagyon nem illik.

Az érzések kiindulására is érdemes odafigyelni. Nehogy egy munkahelyi harag mindig a házastársamon csattanjon. Nehogy mindig a munkahelyi feszültségből fakadó rossz fájdalmas érzéseim, amit ott nem tudok visszajelezni és megélni a legközvetlenebb társas kapcsolatomat tegye tönkre. Az érzések indítékait azért is érdemes kutatni, mert megláthatjuk a valós vagy vélt vágyainkat, belső ösztöneinket.

Az érzéseinknek van intenzitása. Ezt nagyon nehéz átadni, hogy mennyire vagyok dühös. Ha uralkodom a dühömön és szép szelíden elmondom, hogy dühös vagyok, talán el sem hiszik. Viszont, ha kiabálva és öklömet rázva magyarázok, akkor érzik, hogy valami nagyon rosszul érintett. Ha visszatekintünk az érzésünkre, akkor érdemes egy jó képpel szemléltetni, hogy mennyire érintett. Annyira dühös voltam, mint mikor egy jól felfújt lufit tűvel kiszúrtak és hirtelen felrobbant. Vagy. Annyira dühös voltam, mint mikor egy jól felfújt lufit hirtelen nyitott szájjal elengednek. Ide-oda repked és csapong. Teljesen másképp jelenik meg az érzésem, bár mindkettő a dühömet fejezi ki.

Véleményed, kérdésed van? Kattints ide és szólj hozzá Facebookon!

Tűnődve válaszolta ezt egy kedves ismerős teológus-pszichiáternő, mikor megkérdeztem, szerinte miben különbözik a férfiakétól, és milyen a nők lelkisége, Isten-keresése. A problémák, megakadások, élmények hasonlóak, ugyanazok, mindegy, hogy valaki férfi-e vagy nő. Ember van.

Ez egy első válasz volt, amolyan csípőből adott. Máig figyelmeztet arra, hogy mindig az EGÉSZ-et nézzem, az embert. Akit - mint a Biblia írja - kétneműnek alkotott Isten. Férfinak és nőnek. És így, ketten Isten képmásai. Vagyis, emberrel nem lehet találkozni, hanem csak férfival és nővel - az ember már absztrakció.

És ebben már benne van az a meggyőződésem, hogy ez a kétféleség, a férfié és nőé - más-más hangsúlyokkal, adottságokkal, látásmóddal, gondolkodásmóddal - Isten képmása. Isten önmagából mást nyilatkoztatott ki a férfiban és mást a nőben, s ha Őt keressük, vagy magunkat akarjuk megérteni, akkor saját, külön utat járunk.

Sőt. Ha ezen tűnődünk, s elhisszük, hogy Isten önmagát nyilatkoztatta ki az ember teremtésével, akkor ahhoz, hogy Őt, Istent megértsük, megismerjük, nem adatott más utunk, mint saját, nemileg meghatározott énünket egyre jobban megérteni és megismerni, úgy, ahogy az van. Hiszen Hozzá kerülünk ezzel közelebb.

Igen, de...

Lássuk csak! Ha a női spiritualitást keressük, akkor mibe ütközhetünk?

A Bibliát -valószínűleg - mind férfiak írták. A mi egyházunk hierarchiája férfiakból áll. A katolikus lelkivezetők nagy része két évezrede férfi volt. A teológusok nagy része férfi. Sőt, számos női rendet, közösséget is férfiak alapítottak.

Ezen a ponton sok nőtársam megriad, megáll. Egyrészt félünk attól, hogy szembeforduljunk, harcolni kezdjünk ezzel a dominanciával, és joggal: a harcnak van egy torzító hatása. Ahogy Fodor Ákos írja:

Mihelyt csatának

tekinted az életet:

el is vesztetted

Más szóval: nem hiszem, hogy mélyebb igazságra, eligazító megvilágosodásra jutok, ha bármit a másik nemmel szembeállítva keresek. Az a sejtésem, hogyha beleállnánk egy ilyen csatába, az egy tőlünk, nőktől idegen működés magunkra kényszerítése volna. És nem vinne közelebb a saját identitásunkhoz.

A másik: saját sötétségeink is megtorpanthatnak. Belső bizonytalanságunk, kapcsolódás- és függésvágyunk, bátortalanságunk, sebeink, sőt: félelmünk saját erőinktől. Ezért azt hiszem, egyedül sem megy: nekünk nőknek, női közösségre, barátokra van szükségünk ahhoz, hogy haladni tudjunk saját hivatásunk megértésben.

Női spiritualitás? Te, szerintem olyan van!!!!!!

Véleményed, kérdésed van? Kattints ide és szólj hozzá Facebookon!

Van ehhez egy történetem mozgó képekben. Egy vadászat Az utolsó mohikán című filmből.

Nekem ez a férfi spiritualitás. Futunk valami után, ami hiányzik nekünk, ami életbevágóan fontos. Izzadunk és lihegünk. Akadályokat veszünk, botlunk, gödröket ugrunk át. Testünk is akarja, testünk is tenni akar érte.

Bevonz az erdő, annak legmélyére.

Nem vagyunk egyedül, barátokkal és mesterekkel keresünk, van ki gyorsabban, van ki lassabban. Összefűz bennünket valami, amihez nem kell sok szó, de amiben közös a megértés.

Vannak közöttünk jobbak, akiket magunk elé engedünk. Elismerjük egymás értékeit, tudjuk, ki miben jobb. Mindezt elbírja barátságunk.

Keresésünk olyan területre visz bennünket, ami nem a miénk. Ismerjük a határsértést. Mások életéből élünk: abból, ami nem a miénk.

Tiszteljük azt, amiből élünk. Tiszteljük azt, amit elveszünk. Tiszteljük az életet. Másokét, a magunkét. Közel merészkedünk a halálhoz, közel engedjük magunkhoz a halált.

Mestereink segítenek megérteni, mit is csinálunk. Istenhez tudják kapcsolni küzdelmeinket. Vagy egyszerűen tudják, mikor milyen imát kell mondani.

Egyedül és mégis együtt.

Istennel.

Véleményed, kérdésed van? Kattints ide és szólj hozzá Facebookon!

Igazán boldog eddig főleg azokban a helyzetekben voltam, amelyekből elsőre legszívesebben elmenekültem volna. De aztán valahogy mégis maradtam, és vártam, és esélyt adtam a helyzetnek, magamnak, Istennek (?). Hogy boldog vagyok, általában csak menet közben jövök rá, amikor már elfogadtam, hogy az életem lehet ugyan nehéz, lehetne talán könnyebb is, én mégis maradok, mert akárhogy is legyen, a helyemen vagyok. Amire abból jövök rá, hogy boldog vagyok.

Az igazi öröm számomra az, amikor beviláglik, hogy minden nehézség, amivel éppen küszködök, valahogy nem is annyira rólam szól, hanem beleágyazódik egy nagyobb egészbe. Hogy nem a véletlenek rángatnak, hanem vannak olyan mélyebb összefüggések, amelyekről elsőre alig tudok valamit, de aztán valahogy mégis értelmesnek körvonalazódnak ki.

A boldogság-helyzeteket úgy élem meg, mintha ott szíve lenne az életnek, és az öröm az, hogy hallom a dobogást, a lüktetést, érzem az élet erejét. Ezek a helyzetek gyakran eléggé banálisak, és általában jellemző rájuk, hogy nem én "csinálom" őket, hanem adódnak, az élet ajándékai. Mint például a kávé jó íze egy bonyodalmas időszak után, amikor először alszom ki magam, és nyugodt még a reggel. Néha egy esetlen gesztusban is ráismerek a nagyvonalúságra, hogy a törekvés az őszinteségre, a reményteljes előretekintés, a hűség tettei, a hit vigasza, mindezek nem csak a saját személyes életünkből csiholódnak össze, hanem abszolút többlet. A hívő ember Isten kezét fedezi fel ezekben az ajándékokban.

A kérdés, ami ilyenkor megfogalmazódik bennem, hogy átadható-e a boldogság? Lehet-e adni, tanítani, "csinálni" az igazi örömet, amit mi sem birtokolunk? Hogyan tehetjük csakugyan boldoggá egymást?

Véleményed, kérdésed van? Kattints ide és szólj hozzá Facebookon!

Blogbejegyzésem nem kiforrott tanúságtétel, nem esszé. Szeretnék együtt gondolkodásra hívni és arra, hogy megosszuk egymással tapasztalatainkat: fáradságról- felépülésről, határaink megtapasztalásáról, gyengeségeinkről- erőforrásainkról; arról, hogyan fakadhat élő vizek forrása sötét völgyben.

A kampány szlogenje még mindig mosolyt csalogat az arcomra és olyan belső derű önt el, amire magam is újra meg újra rácsodálkozom. Miért? A média kampány szervezői, amikor megkértek arra, hogy a kampány egyik arca legyek, pontosan tudták, hogy „sötét völgyeken” barangoltam nem is olyan régen. Erről beszélek is röviden a portréfilmben. Mikor felkértek erre a média szolgálatra, bennem nem volt ellenállás, így igent mondtam. A plakát fotózása alkalmával derült ki számomra, hogy mi a kampány szlogenje: „Rendben vagyok”. Mikor hazamentem, a nővértársaim megkérdezték: Ezt a szlogent direkt neked találták ki a kiégésből való felépülésed kapcsán? Jót nevettünk.

A kimerülés, kiégés több lépcsős folyamat. Amennyiben nem vesszük észre, olyan, mint egy örvény, ami egyre jobban magába szippant és eluralkodik rajtunk. Ugyanakkor nem szükséges végig menni a kiégés egész folyamatán. Sőt! Ezt nem ajánlom senkinek, mert maradandó károsodással járhat. Minden szakaszában ki lehet szállni a sodrásból, lehet korrigálni, ha észrevesszük, milyen folyamat részesei vagyunk és megtesszük a megfelelő lépéseket.

Általában segítők és olyan emberek vagyunk ennek kitéve, akiknek nagy elvárásaik vannak önmagukkal és környezetükkel szemben, és ebből következően a környezetünknek is nagy elvárásaik vannak velünk szemben.:) Azért érdekes ezt említeni, mert a kiégést a személy és környezetének összjátéka eredményezi. És bármennyire szeretnénk, hogy másként legyen, a változást csak magunkon kezdhetjük meg.

Itt nincs szándékom kifejteni a kiégés lépéseit, erről jó könyvek és tanulmányok születtek már. Amit megosztanék most saját tapasztalatból: a kiégés folyamatának van egy olyan kezdeti szakasza, amikor az ember úgy érzi, hogy nagyon jól megy minden, van erő, van lendület, van siker és van már egy megfelelő tapasztalat is a munkában, ami biztonságot ad. Ugyanakkor megjelenik egy érzés, egy kis felhő a napsütötte égbolton: Vajon meddig lesz erő fenntartani ezt az állapotot, lendületet? Azt hiszem, érdemes erre vagy hasonló érzésekre odahallgatni.

Egy következő szakaszban azt tapasztalhatja az ember, hogy elfárad, és bölcsen tart egy kis pihenő időt. Annyit, amennyit szokott: egy kicsit. És a pihenő idő letelte után azt érzi, hogy nincs több ereje, sőt, mintha jóval kevesebb lenne, mint a megállás előtt. Érdemes ezt a pillanatot is tudatosítani.

Sok gondolat van még bennem, de inkább átadom a szót. A következő kérdések mentén szeretném megnyitni a beszélgetésünket:

Kinek mi segített abban, hogy ki merje mondani: most nem vagyok egészen rendben? Milyen közeg, milyen kapcsolatok segíthetnek abban, hogy felvállaljuk, hogy segítségre van szükségünk? Rendben van –e az, hogy néha gyengébb vagyok, mint szeretném, mint amilyennek ismernek?

Várom a hozzászólásokat, tapasztalatokat, akár kérdéseket is. Beszélgessünk!

Véleményed, kérdésed van? Kattints ide és szólj hozzá Facebookon!

Mit kezdesz a hiányaiddal? - nemrégen szegezték nekem ezt a kérdést. Nagyon meglepett, mert még így nem találkoztam ezzel a kérdéssel.

Első pillanatban taszított és védekező állapotba helyezkedtem. Mindenkinek vannak hiányai. Csak ezekről nem akarunk beszélni, letagadjuk, legszívesebben mindent megteszünk annak érdekében, hogy megszűnjenek. Az egyedüllét, a szomorúság, a szegénység... Szégyelljük. - válaszoltam.

De e közben gondolkodtam, hogy is állok ezzel. És vonzott a kérdés. Izgatott. Úgy éreztem valami lényegeset kérdeztek tőlem, valami fontosat akartak tudni.

Tényleg vannak hiányaim. Néha az egyedüllét, a társtalanság. No és a fogadalmak? Lemondtam a szexuális életről, lemondtam a gazdagság öröméről és az akaratomat az elöljárónak adtam, megtartva a személyes felelősségemet. Talán az egyik legfontosabb különbség a renden kívül élőkkel szemben, hogy ezt én önként vállaltam. Pontosan nem tudtam, hogy ez mivel jár. De valami vonzott, ami miatt ezt bevállaltam. Az Isten hívása. Rátettem az életem. Most már úgy is gondolom, hogy ezzel a szemlélettel, hogy csak lemondtam dolgokról nem sokáig jutottam volna. Hamar elhagytam volna a rendet. Egy kenuzó sportoló nem hiszem, hogy nagy eredményeket érhet el akkor, ha csak arra gondol, hogy a többi fiatal most bulizik a Balaton parton én meg itt izzadok a kenuban és nem ihatok sört. Ebből nem lesz olimpikon. De ha van cél, van vonzás, hívás, tehetség, akkor igen.

Megtapasztaltam azt, hogy az emberek sokszor a hármas csomó láttán, árgus szemmel néznek rám, hogy hogyan bírom ki az önként vállalt hiányaimat és megfelelek-e a fogadalmaimnak.

Az önként vállalt fogadalmak valamire felszabadítanak. Deák Hedvig domonkos nővér a szerzetesi év megnyitó beszédében kitért erre:

"A szerzetesi élet a teljesebb szeretetre és a nagyobb szabadságra vezető út megmutatása. A szerzetesi élet tanácsairól pedig beszélhetünk úgy, és megmutathatjuk oly módon, mint a Krisztussal való barátságunkat; a szeretet átalakító valóságának erejét; mint a szeretetre való választ, aminek útján járunk és aminek fokozatai vannak; valamint hosszú távú, életre szóló terápiaként, amely vágyainkat harmóniába rendezi. A szív kitágítása a szabadság tereit hozza létre."

(vö.: Link)

Tehát a fogadalmak felszabadítanak arra, hogy a szeretetet igazán odaadó módom tudjuk élni. Életünk odaadása révén. Mikor prefektus voltam az esztergomi fiú kollégiumban, akkor szinte mindig napi 24 órában a diákjaim rendelkezésére álltam. Úgy, mint egy jó szülő a gyerekének. A prefektusi munkát egy családos nem tudta volna normális munkakörben ellátni. Még kettő se.

Persze a hiányok csak hiányok maradnak és itt-ott felerősödnek. A kérdés, hogy mit válaszolok rá, mit tudok velük kezdeni. Pótcselekvéseket vezetek be életemben, akár észrevétlenül is, vagy reflektálok ezen hiányokra és a hiány okozta fájdalmat elviselem. Nem elnyomom, hanem képes vagyok elszenvedni, magamba engedni. Ez nem depresszióba vezet, hanem út az integráció felé. Barátom lesz a hiány, kézen fogva haladunk, nem a háttérből irányít.

Ehhez kell egy isteni hívás a szerzetesi életre és a hűséges kitartás, amiben benne van az elbukások és felállások sora. A hiányainkat néha felerősítik a rendtársak, de többször inkább segítséget adnak a vállalt életforma megtartásában.

És Ti hogy élitek meg a hiányaitokat? Mi segít nektek?

Véleményed, kérdésed van? Kattints ide és szólj hozzá Facebookon!

„Hát ilyen is van”? – kérdezett vissza évekkel ezelőtt egy pap, amikor szerzetesi munkaköröm felől érdeklődve én ezt a kifejezést használtam. Akkor már több éve kerestem a formákat az egyre nagyobb igénnyel szembesülve. És bizony a mai napig úgy érzem, az én segítő szolgálatom ebben a témában mindössze annyi, hogy beszélgetési lehetőséget teremtve módot adok arra, hogy a gyászolót, veszteséget szenvedőt legyen, aki meghallgatja, egy-egy segítő kérdéssel kíséri, együtt megy vele. De valójában tudunk-e mit kezdeni veszteségeinkkel? – teszem fel újra és újra magamnak is ezt a kérdést?

„Valamely veszteségélményre mindig gyásszal reagálunk”

„Aligha van életünknek még egy olyan területe, ahol annyira nyomasztó lenne a tehetetlenségünk, mint mikor egy gyászolónak vigaszt kellene nyújtanunk” (R. Antholzer. Gyász és vigasz)

Nem tévedek, ha azt mondom, hát igen ezt már sok ember megtapasztalta, akár mint gyászoló, akár a „vigasztaló” szerepét töltötte be. De hát honnan ez a nagyfokú tehetetlenség? … Pont a mai világban nem tudunk ezzel szembenéznünk, amikor már olyan felvilágosultak és képzettek vagyunk. Egy másik szintén a veszteségekkel foglalkozó könyv külső borítóján leltem a következő mondatrészt: „ … mert azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt… „ ( J.W. James, R Frieman: Gyógyulás a gyászból)

Én ebben vélem felfedezni az egyik alap okot arra vonatkozóan, hogy bármennyire is tudjuk, tudatosítjuk, hogy ha megszülettünk meg is fogunk halni, és amikor szembesülünk a ténnyel, mégsem tudjuk/akarjuk elfogadni. Az elengedésről nem is szólva. Ha ezt a szót kimondom, a legtöbb esetben egy nagy elutasításra és tiltakozásra számíthatok, mert az első reakció ez: „De én nem akarom elfelejteni!!!”

És akkor szép csendesen csak megjegyzem, ez a két fogalom nem ugyan az – elengedni és elfelejteni – Az elengedésben a „beteljesedett” kifejezés rejlik, amire pont az emlékezéssel tudunk válaszolni és nem a „nincs-hez” való ragaszkodással. Ez utóbbi az anyagi/testi világra vonatkozik, ami véges. Az ember pedig az életre van teremtve, mégpedig az örök életre.

A veszteségeink azonban nem csak a halállal lehetnek kapcsolatosak. Milyen keservesen szomorú egy kicsiny gyermek, ha elpusztult a kedvenc állata. És mit tesznek a szülők: gyorsan vesznek egy újat. De nincs ez másként a nagyobb gyermekkel, - amikor testvéreim unokáival játszom és természetesen mindegyik győzni akarna – igen csak nem díjazzák, amikor én nyerek. És mindjárt egy lehetőség, amikor a jelentéktelennek tűnő esemény nyomán a veszteségről lehet beszélgetni. (… megjegyzem, a gyermeknek az nem is olyan jelentéktelen, hisz ő még javában keresi a helyét…)

És ezek a kisebb nagyobb, időszakos vagy visszafordíthatatlan veszteség élmények/tapasztalatok életkorunkkal együtt szaporodnak. Ahogy nehezen viseltük kamaszként, ha csorba esett az alakulóban levő öntudatunkon, vagy tanulmányaink végeztével nem mi kaptuk meg a megpályázott állást. Később ilyen nagyobb veszteség lehet azonban egy zátonyra futott házasság, vagy a nyugdíjkorhatár előtt kevéssel a megokolás nélküli munkaviszony felmondása. Ez utóbbit magam is átéltem és őszintén mondom kihatása és feldolgozása hosszabb időt igényelt, mint egy nővértárs gyógyíthatatlan betegség után bekövetkezett halála.

Mert természetesen én, ill. mi szerzetesek is gyászolunk, élünk meg veszteségeket. Ahogy hitelességemet tudatosítva szoktam mondani: én, életállapotomból eredően nem leszek sem özvegy sem gyermekvesztő, de az elválás egy-egy küldetési helyemről bizony komoly veszteségérzést idézett már fel bennem. Szüleink halálával például megszűnik számunkra az otthon, hiszen ha van is testvérünk, rokonunk, oda „csak” látogatóba megyünk. Hiányérzetem, a viszonylag fiatalon, hét éve elhunyt bátyámat illetően, bizony még ma is megvan. Gondolatfelvetésemet – mely bízom benne, sokakat együttgondolkodásra, tapasztalat, tanulság megosztásra késztet – mégis szeretném valami vigasztaló, bátorító gondolattal zárni.

Lehet, és kell-e felkészülni a vesztségre, halálra?

Mert valójában többé-kevésbé mindannyian „vigasztalan vigasztalók” vagyunk. De a Biblia nem azt mondja, hogy Isten egyszer meg fog dorgálni, mert gyászunkban, veszteségünkben könnyet ontottunk, hanem azt, hogy letöröl szemünkről minden könnyet.”

Véleményed, kérdésed van? Kattints ide és szólj hozzá Facebookon!

„Az utat én akartam, mert engem akart az út” (Magyari Lajos)

„Felismertem…” „Rátaláltam…” „Vonzott benne valami…” „Hívott, és én igent mondtam rá.”

„Rájöttem, hogy otthon vagyok nála…”

Ha hivatásunk felismeréséről kérdeznek embereket, hasonló mondatok hangzanak el. Az utolsót én egy fiatal férjtől hallottam, amikor arról faggatták, hogyan ismerte fel házas hivatását, miért pont azt a lányt választotta.

Valami benne vonz, hív engem. Életet, elevenséget hív elő bennem. Azt hiszem, minden életállapot választásában fontos motívum: Őt választom, mert Ő engem választ. A kettőnk közti kapcsolat ereje, intenzitása indít el közös utunkon.

Amikor kamaszként a (szerzetesi) hivatásról gondolkodtam, biztos voltam benne: ez különleges emberek kiváltsága. Valami, ami nem az én történetem, mert én egészen hétköznapi lány vagyok. Valószínű Isten érdekes embereket hív meg rá. Szóval nekem biztos nincs szerzetesi hivatásom.

Magam sem értettem, hogyan talált rám Isten feltétel nélküli szeretete. Intenzív volt, egészen magával ragadt. Megtapasztaltam, hogy több vagyok, mint a legmerészebb álmaim, egyszerre gyenge és tétova, mégis erős és biztos abban, hogy Isten szeretete valami olyat csalogat elő egész lényemből, ami meglepően új, és mégis ismerős, egészen otthon vagyok benne. Megtapasztaltam, hogy Számára különleges vagyok. Lehet, hogy még engem is hív?

Csak azt tudtam, válaszolni szeretnék erre, kapcsolatban lenni azzal, Aki szeret. Azzal, Aki hív - kihív önmagamból. És lassan felismertem, hogy az a hivatásom, hogy kapcsolatban legyünk. Ismerkedjünk. Magammal. Istennel.

Szolgálatom a közösségemben, élethivatásukat keresők kísérek, lelkivezetése. Ha megkérdezik, mivel foglalkozom, legszívesebben azt mondanám: bába vagyok, aki az élet születésénél segédkezik. Nem én adom az életet. Sokszor csak együtt vagyok másokkal a „vajúdásban”. Szemlélem a kapcsolat alakulását, jelen vagyok és segítek, és ha kell, csendben visszavonulok, engedve hogy a Meghívó és a meghívott találkozzanak. Mindig örömmel tölt el a megszülető élet, a hívásra kimondott igen.

Mi a hivatás? A személy mélyéből felfakadó élet, elevenség, öröm, inspiráció. És ebben a személy valósága (élettörténete, adottságai), vágyai és Isten-kapcsolata valahogy mutatja is az „irányt” hogy családos vagy szerzetesi hivatásra kapott hívást.

Véleményed, kérdésed van? Kattints ide és szólj hozzá Facebookon!

Önálló bejegyzés helyett valami újra vállalkoztunk. Négy évvel ezelőtt együtt indultunk el az úton Jézus Társaságában, és most három témáról beszélgettünk. Hogy megéri-e, van-e kedvünk hozzá, illetve hogy vannak társaink.

N.G.: Belló, megéri egyáltalán ezt utat járni?

B.G.: Jó kérdés. Hogy megéri-e egyáltalán egy elkötelezett utat járni az életben. A „megéri” kifejezés mögött ott van, hogy valahogy „kifizetődik, megtérül”, méghozzá, ha lehet, minél előbb, a befektetett energia. De vajon, mi lehet egy szerzetes számára egy ilyenfajta elképzelt „díj”: ha látja, hogy sok projektje sikeresen fut, ha népszerű és nagyokat prédikál, ha sokan szeretik és felnéznek rá, ha mindig mindenben nagyon kompetens?

N.G.: Hát, nem is tudom…

B.G.: Önmagában ezek egyike sem az ördögtől való, de talán az igazi „eredményt” sokszor nehezebben vesszük észre.

N.G..: És mi lenne az?

B.G.: Amikor én magam alakulok, csodálkozom rá másokra, és így végső soron arra az Istenre, aki Jézusban egy követhető és engem lenyűgöző példát adott. Amikor látom ezt a nagylelkűséget, és azt hogy sokkal nagyobb szeretetet és ajándékokat kapok napról napra, mint amit megérdemelnék, akkor úgy érzem, Istent nagylelkűségben tényleg nem lehet felülmúlni.

N.G..: Tehát miatta éri meg.

B.G.: Végső soron Ő tart meg ezen az úton. Ha akar. És veled mi a helyzet, Gabesz? Neked miért éri meg?

N.G.: Még egyetemista koromban láttam a Julianus barát című filmet, amiből egy részlet különösen megragadt bennem. Ez a szerzetes messzi vidékeket járt be, sok kihívásban és nélkülözésben volt része. Amikor megkérdezték tőle, hogy nem bánja-e, hogy ilyen szegény, azt válaszolta: „Az én gazdagságom a lelki békém.”

B.G.: Tetszik neked a barát hozzáállása.

N.G.: Jelenleg nincs részem ennyi megpróbáltatásban, de az én válaszom is ez. Azért lettem és vagyok szerzetes, mert itt találtam meg azt a békét, amit hiába kerestem máshol. Habár az ár, amit fizetek ezért az életformáért, nem kevés, de mindennél többet ér, hogy azt érzem, a helyemen vagyok.

B.G.: Tehát számodra jutalom az, hogy a helyeden vagy.

N.G..: És ez elég. Sőt bőven elég, megtaláltam azt a formát, amin keresztül örömmel tudok kapcsolatban lenni. Az Úrral és az emberekkel.

B.G.: Ez mindig örömmel tölt el?

N.G. : Nagyon fontosak az érzések. Amikor hosszú évek keresése és küzdelme után sikerült elköteleződnöm, az egyúttal nagy örömmel is eltöltött. Ezek az érzéseim összhangban is voltak az gondolataimmal, így nyugodtam tudtam rájuk hagyatkozni. Másrészt minden nap mozgásban van, hogy mennyi kedvem van ehhez az úthoz.

B.G.: Vagyis nem mindig szárnyalsz…

N.G.: Egy jó találkozás, beszélgetés fellelkesít, főleg ha azt érzem, valamit fel tudtunk villantani egymásnak Isten szeretetéből. Viszont van olyan is, hogy elégedetlen vagyok valakivel a közösségemből, vagy éppen saját magammal.

B.G.: Nocsak.

N.G.: Akkor szoktam hőbörögni meg bosszankodni magamban, amíg mindezt az Úr elé nem tudom vinni. Aztán eljön a pont, amikor ki tudok engesztelődni.

B.G.: Csak úgy, magától?

N.G.: Igen, ez egy ajándék, de kérni kell. Van még az a kihívás is, amikor egy másik életforma tűnik vonzónak. Ilyenkor meg szoktam kérdezni az Urat, hogy mit akar ezzel tanítani nekem.

B.G.: És mit mond?

N.G.: Egyszerűen ott van, érti és érzi, mi van velem. Ez mindig segít. – És Te, Belló? Van, hogy valami a kedvedet szegi?

B.G.: Ami el tudja venni a kedvemet, az a közöny. Magamban is, másokban is. Amikor olyan érzések és gondolatok hatalmába esem, hogy igazából nincs is értelme. Amikor nem látok túl a kihívások emberi oldalán. Amikor azt érzem, ez igazából nem fog menni, én ehhez kevés vagyok. Egyedül nem tudok mindent megoldani. Ez a sötétség.

N.G.: Beleütközöl a korlátaidba.

B.G.: Igen, és ilyenkor félek. Félek, mert egyedül nem is lehet ezt az utat járni. De nem is kell.

N.G.: Van, aki ott van veled?

B.G.: A jezsuita fogadalomtételi szövegünkben van egy számomra nagyon fontos mondat, amikor megfogalmazzuk Isten felé, hogy “ahogy te ébresztetted fel a szívemben a vágyat, hogy ebben a formában kövesselek, add is meg hozzá bőséges kegyelmedet”.

N.G.: Tehát Ő vezet téged.

B.G.: Ez számomra azt fejezi ki szépen, hogy én nem tudok magamnak szerzetesi életet csinálni, ez hadd legyen az ő dolga számomra. Az én részem, hogy ezt hagyjam.

N.G.: Hogy engedd, hogy tovább lendítsen.

B.G.: Pontosan. Gabesz, még az érdekelne, hogy mit jelentenek neked a társak? Mindig annyira könnyű velük?

N.G. : Nagy ajándék, hogy nem kell egyedül járnom ezt az utat. Ha mások is erre adták magukat, akkor csak nem ment el teljesen az eszem.

B.G.: Nem voltál ebben annyira biztos?

N.G.: Ez valahol tényleg kicsit őrült dolog. (nevet) Másrészt szerzetesként sok segítséget kap az ember, hogy ne legyen magányos, és sok igazi öröm van egy jó közösségben.

B.G.: Jól hangzik.

N.G.: Olykor persze nehéz elviselni magunkat és egymást, de ez szerintem így van minden társaságban. Te is tudod Belló, hogy novíciátusban sem volt mindig könnyű együtt.

B.G.: Mondasz valamit...

N.G.: De talán pont ezekből a helyzetekből tanultunk és fejlődtünk igazán. Azt tapasztaltam meg, hogy érdemes imádkozni és dolgozni a kapcsolatainkon.

B.G.: Én is egyre inkább azt látom, hogy a társak, akikkel együtt járjuk ezt az utat, jó tükör. Ha egy közösség jól működik, ha az emberek nem félnek egymástól, hanem nyitottak és készek segíteni, ha nem ijednek meg a különböző emberi hozzáállásoktól, és főleg nem szeretnék saját képükre formálni a másikat, akkor nagyon sok lehetőség van a közösségi életben.

N.G.: Szükségünk van egy kis csiszolódásra.

B.G.: Nyilván csiszolódunk is, és ez is ajándék. Azt hiszem, fontos, hogy egy szerzetesi közösségbe lépéssel ne baráti társaságot keressen magának az ember, mert akkor csalódni fog. Viszont az Úr nagylelkű, és ha ad a közösségben barátokat, akkor azok nagy kincset érnek majd.

N.G.: Ámen. Engem már csak az érdekelne, hogy mit szólnak mindehhez azok, akik ezt olvassák.

B.G.: Remélem, majd megosztják (velünk is).

Véleményed, kérdésed van? Kattints ide és szólj hozzá Facebookon!